Hála a szülőknek?

Megmondom őszintén, hogy -többek között- @rozsegross napokban írt posztja (lásd: Instagram) késztetett arra, hogy írjak a témáról.
(Pláne így, hogy “megszólíttattam általa…” 😉)
Nos, anno magamtól is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen még csak “józan paraszti ésszel”, hogy: hogy is van az, hogy két felnőtt ember elhatározza azt, hogy gyereket szeretne -most kicsit tegyük félre a más szándékból/nem szándékosan születettek kérdését, és mindenféle ezo-spiri-vallási irányzatot is- és ezért cserébe -minimum- hálásnak kell lennie a gyereknek. De hogy, mikor nem is volt döntési pozícióban!? Egy teljesen kiszolgáltatott lényként jött a világra szülei akaratából. Hogy lehetne rajta így bármit is számonkérni? Mivel tartozik ezért?

Gondoljunk bele pl.: a magyar népmesék alapmotívumai sem arról szólnak, hogy a gyerek otthon marad “hálálkodni” a szüleinek, amiért felnevelték, hanem útjára bocsátják egy tarisznyába rakott hamubasült pogácsával -értsd: támogatják a leválást -> leválik a szülőkről és viszi magával a tőlük kapott kapott erőforrásokat-, amiket beérve a sűrű sötét erdőbe -értsd: tudatalatti- találkozva különböző lényekkel -értsd: félelmek, elfojtott tartalmak- megoszt velük -értsd: szembenéz velük, “megszelídítés”=saját erőforrássá transzformálás, hiánypótlás- hogy majd amikor beér a királyi udvarba -értsd: férfivé vált- a próbatételek során segítségére legyenek -értsd: a belső erőforrásokra támaszkodva képes megküzdeni a feladatokkal/kihívásokkal- és végül ezáltal nyeri el a fele királyságot és a királylány kezét -értsd: tapasztalatai által, bizonyítottan férfivé/apává ért, így alkalmassá arra, hogy megházasodjon, és felnőttként, tisztában önmagával, képes vezetni a “királyságot” -> családot alapítani/fenntartani…

De azóta olvastam -ahogy mondani szoktam- “nálam okosabb”: Böszörményi-Nagy Iván (1920-ban született, magyar származású, de az Egyesül Államokban lett világhírű pszichiáter, családterapeuta. Többek között egy azóta mindenhol tanított családterápiás irányzat fűződik a nevéhez) írásait is erről.

Röviden: amikor egy szülőpár gyereket vállal, akkor a gyereknek csak jogai keletkeznek -a születése okán ALAP jog!- arra, hogy mindent megkapjon, ami az egészséges fizikai és lelki fejlődéséhez kell és ezt a szüleinek KÖTELESSÉGE -feltétel nélkül- adni neki mindaddig, amíg fel nem nő.

A gyerek, ha felnő, ezért nem visszafelé tartozik, hanem ELŐRE! Vagyis: TOVÁBBADJA -és hozzáad- mindazt, amit kapott.

A szülőnek közben SZERZETT joga keletkezhet, ami -bent van a nevében- nem alap jog, hanem csak “érdemek által teremtődhet”. Leginkább azáltal, hogy elvárások nélkül biztosítja gyermeke alap jogait és szabad akaratából, önszántából -hiszen ezt sem a gyerek kéri!!!- többet is ad(hat) annál!
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy felnőttként tilos a szülőkkel kapcsolatot tartani, látogatni őket vagy ha éppen segítségre szorulnak, tilos lenne segíteni! Csak annyit jelent, hogy ezt már -mint felnőtt ember- szabad akaratunkból, jó érzéssel -hiszen szüleink jogosultságokat szereztek erre- tesszük, nem azért, mert kötelesek vagyunk, vagy mert így illik, vagy mert a szüleink elvárják.

Ezért ahol a szülő részéről megjelenik a hála iránti vágy, vagy elvár bármit is cserébe azért, mert felnevelte a gyerekét, ott biztosak lehetünk abban, hogy rejtetten -vagy néha nyílt módon is- ott van, hogy a gyerek valamilyen céllal, “funkcióval a nyakában” született. Ez egyrészt sérti a gyerek alap jogait, -hiszen így a szülő nem neki ad, hanem tőle vár- másrészt iszonyatosan nagy terheket rak a gyerek nyakába. Iszonyatosan nehéz teher, egy másik ember életének értelmet adni, sőt: valójában lehetetlen!

Borzasztóan megterhelő, lelkileg megnyomorító egy életen keresztül érezni -és nem szabadulni a hamis felelősség-tudattól- “én vagyok a felelős anyám/apám életéért/boldogságáért, nem lehetek boldog, amíg ő nem az”, “nem hagyhatom magára, mert szegény magányos/gyenge stb”…

Minden szülő -felnőtt ember- felelős a saját testi-lelki jólétéért és nem teheti felelőssé ezért a saját gyerekét!

A megfelelő hozzáállás (a szülői magatartás alapja) az lenne, pár “sűrített mondatba öntve”, hogy:

“Kíváncsi vagyok rád kicsim, hogy ki vagy Te, aki hozzánk születtél. Ezért megadunk Neked mindent -az életkori sajátosságaidnak megfelelően- ahhoz, hogy biztonságos keretek között ismerd meg magad és a Világot. És majd ha felnősz, nyugodt szívvel engedünk utadra, mert jól tudjuk, hogy így válsz önmagaddal, másokkal, a környezeteddel egyensúlyban élő, önmagát képviselni tudó, belsőleg szabad emberré.”

#csiziandras

(Minden jog fenntartva!)

Kép forrása: pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?