Nem kevesen növünk fel úgy, hogy van egy jószándékú anyánk/apánk. Aki rendes, sikeres embert akar faragni belőlünk, ezért feljogosítva érzi magát arra, hogy:
- amikor beszélni tanulunk, állandóan kijavítja, amit mondani akarunk
- nem játszik velünk, elvárja, hogy egyedül ellegyünk az általa vett játékokkal
- iskolában: mindig kikérdezi a házit és dühös, ha nem tudjuk
- nem dicsér, mert az alap, hogy jól teljesítünk, de büntet, ha nem…persze olyasmivel, amit szeretnénk…
- ha valamire vágyunk, megmagyarázza, hogy az miért nem hasznos, és mennyivel jobb, amit ő talált ki
- mindenféle szakkörre beirat és persze különórákra járat, mert „ez a teljesítmény nem lesz elég az élethez”
- barátok/barátnők nem jöhetnek látogatóba, és mi is csak előre „lecsekkolt” családokba mehetünk, szűk esti határidőkkel
- ha bajunk/gondunk van, nem meghallgat, hanem tanácsokat osztogat, hogyan kellene jól/jobban csinálni
- ha valamit csinálunk, biztosan ott van a háttérben és nézi mikor rontjuk el, hogy megmutathassa hogyan kell
- zsebpénzt nem ad, nehogy hülyeségekre költsük
- később: bárkivel is járunk, biztosan nem lesz neki szimpatikus valamiért…vagy úgy egészében
- ha gyerekünk születik, elborzad a „liberális neveléstől” és megjegyzéseket tesz, „…bár a te gyereked…” végű mondatokkal…
És még sorolhatnám bármeddig…Ezek után, tegyük fel a kérdéseket magunknak:
- Ha ez az ember, nem a szülőm lenne, hány percet töltenék a társaságában szabad akaratomból?
- Nem „súlyosbító körülmény”-e inkább az, hogy a szülőm, akinek támogatnia, szeretnie, segítenie kellett volna engem, nemhogy nem ezt teszi, hanem iszonyatos mennyiségű és nehézségű gátlással, szégyennel terheli meg a lelkem, elhanyagol, bánt?
- Miért nézem el mindezt mégis neki?
- Ha erre az a válasz jött, hogy: „mert az anyám/apám”, akkor tegyük fel azt a kérdést is, hogy: Mire jogosítja fel ezeket az embereket az, hogy a szüleim?
És ha ezek után még mindig olyan gondolatai vannak, hogy: „dehát én nem akarom őt bántani, mégiscsak felnevelt, ő csak jót akart, nem akarom megszakítani vele a kapcsolatot”…stb, akkor nézze meg ebből a szempontból is:
Nem arról van szó, hogy vissza kell bántani a szülőt, -a bántalmazás minden formája, mindig TILOS!- arról sincs szó, hogy meg kell vele szakítani a kapcsolatot, hanem azt érdemes meg/belátni, hogy:
- SENKI nem bánhat így velünk! Se a főnök, se a társ, se a tesó, se a társunk, pláne nem a szülő!
- Jogunkban áll a kapcsolattartásunk minőségét, kereteit meghatároznunk. Vagyis, elmondhatjuk a szülőnek is, hogy: „Kedves -vagy nem kedves- anya/apa! Velem így nem beszélhettek/bánhattok, mert engem ez sért/bánt/megaláz/stb. Amennyiben továbbra is így beszéltek/bántok velem, nem fogok ide jönni/nem jöhettek hozzám, mert nekem fontosabb már a testi/lelki jóllétem, mint a veletek való kapcsolat. Elég szomorú, hogy ti ezt nem láttátok be eddig. De ha ilyen marad a kapcsolat, akkor inkább ne legyen!”
Ebben az esetben nem én zárom le a kapcsolatot velük, hanem: szívesen találkozom velük, ha az értékrendemnek és érzékenységemnek megfelelő módon beszélnek/bánnak velem és ŐK ZÁRJÁK KI magukat az életemből, ha ezt nem tartják tiszteletben!
Jogunk van minden esetben az emberi beszéd- és bánásmódhoz! Jogunk van ennek kereteit megszabni és betartatni mindenkivel! És ebből következik, hogy ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania, akkor is, ha nem ért vele egyet!
Ui: a probléma ott van, hogy az ilyen hozzáállású szülők elveszik tőlünk a jogosultság érzését is, ezért attól még, hogy valaki ezt olvassa, nem biztos, hogy érzi/meri tenni is, mert erősebb benne a szorongás, a félelem, hogy mi lesz vele akkor, ha a szülei valóban kilépnek/kizárják magukat az életükből. Ilyenkor érdemes segítséget kérni és erősödni egy valóban elfogadó, támogató terápiás kapcsolatban…
#csiziandras
(Fotó: pixabay.com)
