Futás közbeni gondolatok 2019-ből

A lenti sorok 2019-ben születtek Csurgón, most közreadom.

A mai futás közbeni gondolatok…
Sokkal jobb itt a levegő, mint Budapesten. Futás közben 2 db autóval találkoztam…

Nekem Csurgó kisgyermekkorom nyarait, majd 10 – 23 éves koromig felnövésem elsődleges környezetét is jelentette.
És ezek a nyarak még olyanok voltak a nagyszülőknél, amikről a mi generációnk és még az egyel felettiek is mint „igazi gyerekkor” szoktak megemlékezni…
Aszfaltos út sem volt, a nagyszülők háza előtt 2 nagy diófa állt az utcán, aminek az árnyékában az utcabeli gyerekek gyülekeztek nagy hőségben. Innét indultunk „indiánost játszani” a bozótosba, „bunkert építeni”, rókalyukakat felfedezni a „Nagyárok” nevezetű patak túloldalán, pecázni az „ZIS-tón”…vagy csak üveggolyóztunk a poros úton…
Nagyszüleim még tartottak disznót, kacsát, tyúkot, nyulakat…És azok az állatok még a saját kukorica földjükön teremtett kukoricát ették, amit a rokonság szedett le kézzel, lovaskocsival hozták haza és zsákokba rakva, vállra véve vitték/vittük fel a padlásra…
A disznóölés -ami mindig novemberben történt- után saját maguk dolgoztak fel mindent, saját maguk füstöltek stb…
Nagyapám télen fokost, botokat faragott, kosarat font, javított mindent, amit kellett, nagyanyám kukoricát morzsolt, hímzett, varrt, tésztát gyúrt és szárított, kiscsirkéket nevelt a sparhelt melege mellett…
Imádtam itt lenni a nagyanyai „feltétel nélküli elfogadás” fészek-melegében, a teljes szabadságban, amikor egész nap kint lehettem és elég volt csak beszaladni egy jó karéj zsíros kenyérért, ha éhes voltam…
Nagyapám -többek között- karikás ostort, bodza-puskát készített nekem…sokat mesélt a háborúról, a hadifogságáról és ámulva csodáltam hatalmas fizikai erejét, amikor „kisujjal emelte fel a tele gázpalackot”
Egész életre való élményekkel gazdagodhattam itt, amik a mai napig „lelki erőforrást” jelentenek!
Én is tovább mesélem az ő történeteiket gyermekeimnek…

A másik, ami még járt a fejemben, hogy -hosszú idő után- ez a mai futás volt az első olyan, amikor azt éreztem, hogy már nem „vonszolom magam”, hanem futok
Párhuzamot vontam -megint- a futás és az önismeret között…
Sokszor a klienseimmel is, és magam is azt tapasztaltam, hogy van egy „lefutása”, íve az önismeretnek, mint folyamatnak. Persze sokáig „vajúdunk” a döntés előtt, hogy elmenjünk-e terápiára…Aztán amikor elmegyünk, kezdjük tapasztalni, hogy micsoda megkönnyebbülés már önmagában -jó esetben- értő füleknek elmondani, ami bennünk van. És ezektől a beszélgetésektől, együttlétekből már kezdjük magunkat jobban érezni.
Aztán jön a következő szakasz, amikor már felbukkannak a mélyebb összefüggések, emlékek, szembesülések, amik már elbizonytalanítanak: „kellett ez nekem”? Itt van/lenne szükség arra a lelki erőre, amit az első szakaszban megszereztünk, hogy kitartsunk a legmélyebb pontokon is bízva abban, hogy amiben éppen vagyunk az egy állapot -amit egész eddigi életünkben igyekeztünk elkerülni- ami után már jobb lesz/lehet…
Akárcsak a futásban is: az első pár méter, kilométer, pár alkalom még egész jó, aztán amikor újra és újra ki kell menni, kibírni stb, akkor nagyon könnyű azt mondani, amit az önismeretben is, hogy: „kellett ez nekem?” Visszavágyunk az ismert, “biztonság-érzetet adó”, kényelmes világunkba, amiben „azért egész jól eligazodtunk…”
De ha kitartunk, valóban tartósan jobb lehet, minőségileg más szinten kezdhetjük el valóban élvezni az életet/a futást és azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek és már nem vágyunk „másnak lenni”!

#csiziandras