A lelki sérülések hasonlóan gyógyulnak, mint a fizikai sebek…
De mi a különbség túlélés és a valódi gyógyulás között?
Minden ember valamilyen szinten biztosan sérült már életében. Van akinek karcolásai vannak, vannak akinek mély, és valaha vérző sebei és persze vannak még súlyosabb sérülések: ficamok, törések is. A kérdés az, hogy mit teszünk vele?
Amit gyerekként tudtunk tenni, hogy leragasztottuk a sebet, hogy ne fájjon. A ragtapasz szerepe, hogy megvédje a külső hatásoktól. Aztán ha mégis ledörzsölődött, vagy leszakadt egy nagyobb behatástól, akkor újabb, akár erősebb vagy van aki szebb tapaszokat használ erre újra és újra, hogy “ne fájjon/ne látsszon!”
Ebben a folyamatban el lehet -de nem kell- jutni odáig, hogy én magam szedem le a tapaszt, mert nem akarok mindig “óvatosan élni”, vigyázni vagy akár rettegni attól, hogy megint fájni fog egy újabb behatástól.
A tapasz alatt sokszor nagyon csúnya sebek vannak…akár újra tud “vérezni, gennyezni, büdös”…stb.
Kibírom a gyógyulás fájdalmas folyamatát tudomásul véve, hogy ennek saját időszámítása van?
Bármennyire is szeretnénk, nem lehet siettetni a folyamatot! Csak a mély megértés, az addig el nem bírt nehézségek, fájdalmak vállalása az, ami végül elhozza a seb “hegesedését”!
A heg örökre emlékeztet majd a folyamatra: 1. a sérülés tényére, 2. a “tapasszal a túlélésre”, a tapasz leszakítása pedig: 3. az egész sérülés és emlékének, hatásának vállalására. De ott már “nem fáj”…
A heg, egy sokkal vastagabb “bőr-réteg” a valaha volt seb helyén. Ez a vastagabb réteg egyúttal véd is: ugyanott, ugyanúgy valószínűleg nem fogok újra megsérülni (persze mindig van akkora erő, amit egy heg sem bír ki…).
Ugyanígy végig lehet vezetni azokat a mély traumákat is, amit egy “rosszul összeforrt csont” jelent…ott bizony lehet, hogy “el kell törni újra, hogy aztán a helyére kerüljön…”
Egy terapeuta, segítő akkor tud segíteni, ha “hegek bizonyítják”, hogy ismeri a sérülés-túlélés-megélés-gyógyulás folyamatát!
Ez nem azt jelenti, hogy ugyanolyan, mint a kliensé és azt sem, hogy teljesen más! Természetes, hogy egy látszólag ugyanolyan sérülésre mindenki másként reagál érzelmileg és aztán mást cselekszik, más “túlélési stratégiát” választ.
A kérdés az, hogy a segítő: ismeri-e megélés szintjén is a folyamatot, vagy “csak tanult” róla!?
Ui: természetesen fontos a tanulás is, ismerni kell úgy általában a sebek, törések, ficamok sajátosságait, a vállalt folyamatokat segítő “szereket”! Szükségesek lehetnek a “gipszelések, sínbe tételek, mankók” stb. az átmeneti állapotok támogatására!
Csizi András
