“Szeresd magad és akkor minden rendben lesz!”
Ismerős? Mit érzett valójában, amikor ezt hallotta vagy olvasta?
Én speciel azt, hogy: tudom, de nem megy!
Ugyanis nem tudunk szeretettel fordulni önmagunkhoz akkor, ha nincs róla mintánk, hogy milyen is “szeretve lenni”!?
Hogy lehet ez, ha emlékeink szerint rendes, jószándékú szüleink voltak?
Nos, valóban nem feltétlenül kell, hogy mindez szidalmazásban, bántalmazásban nyilvánuljon meg, hanem érezhetjük akkor is, ha a szüleink -jó szándékuk ellenére- azt üzenték a tetteikkel, a szavaik mögött, a gesztusaikban, hogy: “jobban örülnénk, ha…” és itt bármivel be lehet helyettesíteni a mondat végét…
Gyerekként nem vagyok képes magamat megismerni, értékelni, azt csak szüleim tükrében tudom meglátni, ők az alap viszonyítási pont. Olyan lesz az én-képem, amilyet ez a tükör mutatott nekem. Ha azt mutatta, hogy “nem vagyok olyan szép/jó/ügyes/okos mint amilyenre a szüleim vágynak”, akkor ez fog “beégni” a tudatomba…
Később az én-képem tovább erősödik a világban is, mert tudattalanul ezt az “ismerős” állapotot/érzést keresem és találom meg újra és újra, hogy: valóban nem vagyok elfogadható, szerethető.
A szomorú az, hogy ez akkor sem változik, ha megértettem, felfogtam, hogy “mennyire jó lenne, ha el tudnám fogadni magam”!
Sőt: belekerülhetek egy olyan “csapdába”, hogy “tudom, hogy szeretnem kéne, el kéne fogadnom magam, nagyon jó lenne, de még erre sem vagyok képes…” így megerősödik, fennmarad az a mély érzésem, hogy: “a szüleimnek/a világnak végül is igaza volt: valóban nem vagyok jó/szerethető, hiszen valóban, még erre sem vagyok képes!”
És: hiába vágyom arra is, hogy valaki majd megadja nekem, mert ha meg is történik, nem tudom befogadni sem, mert az a “törvény”/tapasztalat a lelkem mélyén, hogy “olyan ember nincs, aki szeretne engem!” Tehát: kívülről, más által sem tud változni…
Akkor ez örökre így marad?
Nem! De csak az segít (paradox módon), hogy:
- belátom azt a szomorú tényt, hogy valójában nem szerettek és én sem vagyok képes szeretni magam! Úgyhogy nem is erőltetem tovább!
- azt is belátom, hogy miért!
- de végül azt mondom magamnak -és eztán eszerint cselekszem is!- hogy:
“Nekem így is kellek! Akkor is kellek magamnak, akkor is igent mondok magamra, ha sosem leszek képes szeretni magam!”
Hiszen megértettem, hogy miért nem megy, és én -nem úgy mint a szüleim anno- nem fogok magamtól elvárni olyat, amire nem vagyok képes! Azt sem, hogy szeressem magam!
Viszont feltétel nélkül fogadom el ezt az elfogadhatatlan állapotot is!
Nem pont erre a feltétel nélküli elfogadásra lett volna szükségem gyerekként is?
Ki más tudná megadni, ha nem én magamnak?
