Ön bizonyos helyzetekben “pánikol”? Milyen tünetei vannak? Tudja kezelni?
Elöljáróban annyit, hogy: nem vagyok orvos, ezért nem orvosi, egészségügyi szempontból írok, hanem lélektani megfigyelésekre alapozva. Ha valakinek komoly pánikrohamai, vagy diagnosztizált pánikbetegsége van, ne hagyja abba az orvosi kezelését! Szándékom csak az elgondolkodatás, ismeret terjesztés!
Nos, a pánik a szorongásos tünet együttesekhez tartozik. A szorongásoknak az az egyik közös jellemzője, hogy ugyan van oka, de tudat alatti. Tehát amikor azt mondom, hogy: “szorongok a holnapi vizsga miatt”, az nem feltétlenül helyes, mert valójában az van, hogy: “fogalmam sincs, hogy mi bajom van, de a holnapi vizsgámra gondolva fokozódik bennem a feszültség, magas lett a pulzusom, izzad a tenyerem, nem bírok aludni, beszűkült a tudatom…stb.”
Ugyanis közben is pontosan tudom, hogy ha nem sikerül a másnapi vizsga, akkor sem “dől össze a világ” -lehet javítani- mégis olyan érzés, mintha mindennek vége lenne.
Sokszor itt is kialakul az un. “ördögi kör”, hiszen mivel közben felfogom, hogy nincs akkora baj, mint amennyire a testem, agyam lereagálják, mégis elkezdek “gyanakodni”, hogy “nagyobb baj lehet”. Vagy magamat hibáztatni, hogy “hogy lehetek ilyen hülye, hiszen nincs is akkor tétje a dolognak”, amitől szintén tud fokozódni a tünet.
Pániknál ugyanezek az alapok: tudattalan az ok, viszont nem “csak feszült” állapot, hanem 4 fő nagyon erős, pszichés tünetben jön elő:
1. Intenzív, hirtelen fellépő félelem vagy „rettegés hulláma”.
2. Halálfélelem („szívrohamom van, most meghalok”).
3. Félelem az „őrülettől” vagy az önkontroll elvesztésétől („megbolondulok”, „elájulok és szégyenbe kerülök”).
4. Derealizáció (a környezet valótlan, álomszerű) és/vagy deperszonalizáció (önmagát idegennek, „kívülről látja”).
Mik lehetnek ezek a tudattalan okok?
A keresésben vissza kell mennünk a gyermekkorba. Sokan kutatták, keresték az összefüggéseket a jelen lelki problémái és gyerekkorban történtek között. Az egyik fő kutatási területet az ember kötődése jelentette. Hogyan tudunk kötődni egy másik emberhez?
A kötődéselmélet megalapozójaként John Bowlbyt tartják. Ő brit pszichiáter és fejlődéslélektan‑kutató volt, aki az 1950–60‑as években dolgozta ki a kötődés biológiai‑evolúciós elméletét. Ő fogalmazta meg először azt, hogy a csecsemőnek veleszületett szükséglete van egy közeli, érzelmileg elérhető elsődleges gondozóhoz való kötődésre, és ennek minősége alapvetően meghatározza a későbbi érzelmi és társas fejlődést.
Aki pedig kísérleti körülmények között igazolta is ezeket az elméleteket: Mary Ainsworth -Bolby munkatársa- 1968-tól. Ezek alapján 4 fő gyermekkori kötődési típust állapítottak meg:
- Biztonságos kötődés
- Bizonytalan‑elkerülő kötődés
- Bizonytalan‑ambivalens / rezisztens kötődés
- Dezorganizált (zavarodott) kötődés (ez később hozzáadott kategória)
Miért írok a kötődésről, biztonságról a pánik kapcsán?
Mert a pánikban is ezek a “vezető tünetek”: “nem vagyok biztonságban, nem tudom magam megnyugtatni”.
Pont úgy, mint egy csecsemő/kisgyerek: egyedül nem képes életben maradni, nem képes biztonságban érezni, megnyugtatni magát.
Kevésbé tudományosan a lényeg: a gyereknek létszükséglete, hogy legyen kihez kötődnie, aki “életben tartja” nem csak fizikai értelemben, hanem lelkileg is megnyugtató (“itt vagyok veled, nem vagy egyedül”), és ha ez nincs meg, vagy nem megnyugtató és biztonságos, akkor traumaként éli meg. Kénytelen lesz valahogy túlélni, de közben jelentős sérüléseket szenved. Sőt: újabb kutatások szerint az idegsejtjei közötti kapcsolatok is ennek megfelelően alakulnak ki!
Ezeknek a traumáknak a következményeként, a felnőtt emberi kapcsolataiban is hasonló módon lesz csak képes kötődni, hiszen azt tapasztalta, “tanulta”, hogy az emberi kapcsolatok csak fizikai szinten vannak, lelki értelemben nincsenek vagy nem kiszámíthatóak, és ha vannak is, nem megnyugtatóak, sőt lehetnek veszélyesek, fenyegetőek, pusztítóak is.
Én azt gondolom, hogy pánik oka, ide, erre a nagyon korai -preverbális, beszéd megjelenése előtti- időszakra vezethető vissza. Ezért nincsenek szavaink arra, hogy mi is van bennem egy pánik kapcsán, ezért tűnik “indokolatlannak”, hiszen akkor és ott, teljesen kiszolgáltatott gyerekként nem voltak szavaim, miközben megélhettem, hogy: “itt és most végem van, ha nem jön senki és nem segít, nem nyugtat meg!” És ha valóban nem jött senki, vagy csak sokára és akkor is csak “betömte a számat kajával”, vagy feszült volt, vagy egyenesen bántalmazó, akkor az emberi kapcsolat nem hozott valódi megnyugvást, csak testi kielégülést (lásd étel), feszültséget, fenyegetettséget, amire “kénytelen voltam elhallgatni”, mert “megtanultam, hogy úgysincs segítség, valahogy ki kell bírnom egyedül”.
Mivel ez elviselhetetlen érzés -hiszen sokszor: “aki életet adott, az olyan, mintha éppen el akarná venni”- a konkrét emléke ott maradt a tudatalattimban, nem emlékszem rá, de az élmény tartalma megmaradt.
Ezért van az, hogy a jelenben bizonyos helyzetekben -sokszor alvás közben- kialakul egy ehhez a nagyon koraihoz hasonlóan fenyegető, elviselhetetlen helyzet és felszínre tör a tudatalattiból az az érzés, amit akkor is átéltem: “itt és most végem van, nincs segítség”. És mivel még konkrét, “megfogható” emlékem nincs, és a jelenben sincs semmi, ami legalább érthetővé tenné a heves reakciót, jön az ördögi kör: “velem valóban nagy baj van”, hiszen “ok nélkül” történik velem, így nincs rá megoldás sem.
Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy bár meg lehet -és fontos is!- tanulni kezelni a pánikot, de az okok oldódásához mély, terápiás munka szükséges.
Önnek volt már pánikos epizódja, pánikrohama? Mik a bevált módszerei az enyhítésének? Sikerült-e gyógyulni? Ha igen, hogyan?
#csiziandras
