Évek óta nem találkozom karácsonykor a szüleimmel.
Mivel apám idén októberben elhunyt, vele már akkor sem tudnék, ha akarnék. De nem akarnék.
Anyám él.
Apám temetésén nem is köszöntünk egymásnak. Ő senkinek, aki velem jött: se a feleségemnek, se a gyerekeimnek.
Mondjuk ezen már nem lepődtem meg, hiszen anno, amikor kérdeztem tőle, hogy mehetünk-e hozzá, bemutatnám a menyasszonyom, akkor az volt a válasz, hogy: “te jöhetsz, de rá nem vagyok kíváncsi”…
Sok évtized ment el úgy, hogy próbáltam neki megfelelni.
Kicsiként nem volt más választásom. Soha nem játszott velem, hanem tanított, így ragadt rám a “Csizi okos” becenév már pár évesen, hiszen sok mondókát, éneket tudtam, 4 évesen már olvastam…
És szorongtam, rettegtem…rémálmaim voltak. Mert azt senki nem tudta, hogy mennyit ver, hogy üvöltözik velem…
Kiskamaszként pl ilyeneket, hogy: “megfojtalak”, vagy “kitaposom a beled”…Erre “természetesen” nem emlékezett, mikor 48 évesen kérdeztem tőle…Mint ahogy arra sem, hogy partvissal kergetett a házban.
Aztán jöttek apámmal a veszekedéseik, hiszen felépült a házunk, nem volt már mi elterelje a figyelmüket arról, hogy hogyan is vannak egymással. Apámtól ekkor csattant el az első -és tudomásom szerint egyetlen- pofon anyám arcán. Ezt éppen láttam is.
És ekkor volt az is, hogy “csak azért nem válunk el, mert a húgod még kicsi”. 7 évig éltek még így: anyám a konyhában cigizve, apám a ház másik végében -sosem dohányzott, nem ivott- fekve a tv előtt.
Közben azért “nem unatkoztunk”, mert apám eleinte elkeseredett: nyugtatókat vett be, hogy öngyilkos legyen. Nekem kiabált fel anyám a tetőtéri szobámba, hogy jöjjek le gyorsan és “vigyázzak apámra”, amíg ő átmegy a szomszédba telefonálni a mentőknek. Apám nyugodtnak látszott és meggyőzött, hogy kiengedhetem, csak levegőzni akar. Kiengedtem. Ő meg este a szántóföld és erdő felé ment…
De végül megtalálták, kimosták a gyomrát.
Aztán “erőre kapott” és nem egyszer csalta meg anyámat.
A második nőjéhez oda is költözött egy időre. Annak a nőnek volt egy nálam kisebb fia. Neki vitte el apám a nekem vett távirányítós autómat…
Anyám sokat zokogott a konyhában…én vigasztaltam…
Meg mentem vele Kanizsára “a nőhöz”, és vártam a kocsiban, hogy majd “hazahozza apát”. Akkor nem sikerült. Aztán később mégis hazajött…és lett 4 évig munkanélküli. Így már egész nap feküdt a tv előtt…
17 évesen vesztettem el a szüzességem egy lánnyal, aki a gimiben alattam járt egyel, és -véletlenszerűen- éppen akkor és ott nyaralt Balatonon, ahol én is a gimis haverommal ketten.
Persze “szerelmes lettem”.
De neki vőlegénye volt, csak éppen katona…
Azt hittem engem választ, így menni akartam hozzá a szomszéd faluba. El akartam kérni az autót -volt már jogsim- anyámtól. Nem adta, mert szerinte “az a lány egy kurva”. Már utána kérdezett…
Így bringával mentem, sötétben…
Láttam a lányt a vőlegénye ölében ülni egy kocsmában…Kifordultam…
Lementem a vasútállomásra…vártam, hogy jöjjön a vonat és én kilépjek elé. Jött. De én nem mertem kilépni…
Visszamentem a lány házához és ültem az utcán a fűben. Vártam, hogy jöjjön. Ekkor már nem éreztem semmit. Jött, egyedül. Vígasztalt, de nem engem választott. Náluk aludtam -külön szobában- és reggel hazatekertem.
Anyám lecseszett, hogy hol voltam…Aggódott…
Én a szobámban búcsúlevelet írtam neki…Leírtam, hogy már este is ki akartam lépni, de nem tettem…most viszont igen…”Isten Veled!”
Pedig már nem akartam megtenni, csak őt akartam büntetni. Hogy fájjon neki!
Úgyhogy elmentem egy olyan mezőre, ahol biztosan nem találnak meg. Aerosmith-t hallgattam walkman-en, ami közös kedvencünk volt a “szerelmemmel”. Aztán amikor már úgy gondoltam elég idő eltelt, hogy “rendesen aggódjon”, akkor elindultam hazafelé.
Már jöttek szembe a szomszéddal autóval.
Anyám zokogott a lábaimnál, hogy: “hogy gondolhattam ilyenre, hogy tehettem ezt vele!?”.
Aztán apám jött és teljesen érzelemmentesen “előadást tartott” arról, hogy mennyire fontos uralkodni az érzelmeinken, mert -mint jól látszik- “szélsőséges irányokba is elvihetnek”. És persze példaként állította magát, hogy neki ez már milyen jól megy…Jól ment neki!
18 évesen el akartam költözni otthonról az akkori, -már nem csak plátói- barátnőmhöz, aki Balatonon lakott. Mivel elsőre nem vettek fel egyik tanárképzőre sem, dolgoznom kellett. Éppen betanított munkás voltam két műszakban a helyi sajtüzemben.
Mondtam anyámnak, hogy elmegyek. Ő ennyit reagált gúnyos arccal: “és mi leszel ott, copfos kislány?”
Ugyanis hosszú hajam volt. Úgy tekintettem magamra, mint “hippi-szimpatizáns”. Külsőségeimben úgy is néztem ki, de nem voltam szabad. Se kívül, se belül…
Nem költöztem el.
Anyám elintézte, hogy akkor ne vigyenek el katonának, mert még hitt benne, hogy “Csizi okos” mégis bekerül tanárnak -és ő büszke lehet rám- de napi 10 óra munka mellett nem tanultam eleget. Nem adtam be a jelentkezésemet.
Nyáron, mikor a barátnőmnél voltam üzent, hogy menjek haza, mert augusztusban visznek katonának.
Megjött a behívó és ő nem hajlandó nekem többet halasztást kérni…
91-92 között katona voltam Zalaegerszegen.
Közben megcsalt a barátnőm -aki előtte mondta, hogy: “a legszemetebb dolog az, ha egy nő pont a katonaság alatt csalja meg párját, aki ugye nem tehet róla, hogy be van zárva”- egy német sráccal.
Én az őrtoronyban cigit oltottam el a karomon és összekarcoltam/vagdostam magam egy késsel tehetetlenségemben és fájdalmamban…
Éles gépfegyverrel a kezemben bár gondoltam rá, de nem volt merszem lelőni magam…
Túléltem.
Ezt is.
Közben valahogy a kezembe került Gyökössy Endre: Magunkról magunknak c könyve, aminek hatására kezdtem megbékélni a sorsommal.
Hogy értelmetlenül telnek a napjaim…zöld ruhában hol a csempét sikálom, hol egy erdő közepén adok fegyveres őrséget. Úgy voltam vele, hogy: úgysem tudok mit csinálni…az idő ígyis-úgyis eltelik, ha dühöngök, ha nem…
“Megbocsátottam” a barátnőmnek és újra együtt lettünk.
Bár ez esetünkben azt jelentette, hogy legalább 100 km mindig volt tartózkodási helyeink között.
1994-ben végre elváltak a szüleim.
Én ekkor már első éves tanárképzős hallgató voltam Szombathelyen, ugyanis összeszedtem magam és azt mondtam, hogy be akarok kerülni. Második legmagasabb pontszámmal sikerült is.
Anyám közben nagyon beteg lett. 10 évet jósoltak neki az orvosok. Műtétek egymás után…Csont és bőr lett…
Én sokat változtam a főiskolán, beleástam magam az akkor egyre népszerűbb spirituális irányzatokba, de vallásokkal is foglalkoztam (lásd: megkésett kamaszkor). Faltam a könyveket és bölcsességeket. “Lelki súlypontom egyre emelkedett”…
És akkor -azt hittem- “megbocsátottam” anyámnak.
Mentem hozzá, látogattam, beszéltem neki, sőt: mikor meglett a reiki 1-es beavatásom “gyógyítgattam” is…
És ő hálás volt.
Könnyes szemekkel várt a kórházban. Én pedig elégedett voltam magammal, hogy “ezek után is milyen jó fej vagyok”…
És persze örültem -és el is mondtam mindenhol- hogy “anyám mennyit változott” és végre úgy érzem fontos vagyok neki! Lám egy durva bántalmazó volt, de most milyen kedves lett.
Nem bánt, sőt: a kedvenc kajámat főzi, ha megyek, támogat anyagilag is a tanulásomban stb…
1997-ben házasodtam. Előtte azért anyám -azt kérte, hogy ne a menyasszonyommal, hanem egyedül menjek le hozzá- “figyelmeztetett”, hogy szerinte a menyasszonyom nem hozzám való, nem kéne elvenni…De én mégis elvettem…
És neki lett igaza, 3 évvel és 2 gyerekkel később 2000-ben külön költöztünk és 2002-ben el is váltunk…
Akkor még nem tudtam, de mostmár igen: én anyámat választottam, nem a családom. 2 gyermekemmel több, mint 10 évig nem nyaraltunk máshol, csak nála…Ahol én is anno az anyai nagyszülőknél…
Bár messze költöztem fizikailag, lelkileg megmaradt a köldökzsinór…Anyám adott pénzt egy lakás önrészére Szigetszentmiklóson, a hitelt már én fizettem. De sokszor támogatott anyagilag, mert a gyerektartás -fizetésem 40%-a- és a hitel kifizetése után alig mard megélhetésre.
“Jófiú lettem”. Anyám örült neki és támogatott és én is örültem, mert ő örül. Kiváló diplomám lett és ő büszke volt “művére”.
Évtizedekig nem vettem észre, hogy nem megváltozott, csak “módszert váltott”…Mindig használt, kihasznált. Eleinte bántalmazva, később nyályasan, kedvesen…
Csak 2010 környékén jutottam el odáig, -az nem kevés év- hogy a saját terápiámban egyáltalán foglalkozzunk vele. Akkor kezdtem látni, hogy -először csak azt- neki mennyi félelme, szorongása van. Pl. bár akkor már több, mint 30 éve volt jogosítványa, de nem mert Bp-n vezetni, nem tudott tolatni. Ha nem volt muszáj, nem ment messzebb Kaposvárnál, nem aludt máshol, csak otthon, nem költözött messzebb 50 méternél (nem tévedés: átlósan szemben lakott) a szülei házától. Ezeket kezdtem el neki lassan, óvatosan tükrözni…
És aztán jött az a szakasz -újabb sok év- hogy megpróbálom megváltoztatni, kimozdítani “boldoggá tenni”, értelmet adni az életének…
Nem sikerült.
Soha.
5 év saját terápia után sokkal jobban lettem, sokkal több dolgot átláttam, megértettem és valóban sikeresebb, kevésbé szorongó lettem, de megmaradt mégis az alap érzésem -mostmár ezt úgy fogalmaznám, hogy: mivel sokkal erősebb lettem, jobban tudtam viselni alap érzésem mélyebb rétegeit- hogy: “nincs jogom élni sem” és -bár párkapcsolatban élek- “iszonyatosan magányos vagyok”…
Egy új terapeutához mentem, akinek elkezdtem mesélni a történetem…és azt kérdeztem tőle, hogy:
“Nem lehet, hogy van még valami a háttérben, amire nem emlékszem, amit még nem tártam fel? Mert az nem lehet, hogy 5 év terápia után is még mindig ezt érzem, hogy nincs jogom élni és hogy magányos vagyok?”
Erre ő vissza kérdezett, hogy:
“Miért András? Nem elég?”…
És ez “megütött”…Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy valójában én nem validálom magamnak, hogy attól, ahogy felnőttem, valóban érezhetem magam így. Hogy már csak én várok magamtól más működést…Hogy pl. én élek 10 éve egy olyan párkapcsolatban 3. gyermekem anyjával (ő volt az egyetlen, akit anyám nem “kurvázott le”, sőt: kedvelt/kedvel a mai napig!), aki mintájában, lelkületében pont olyan, mint anyám, és akit 10 éve ugyanúgy próbálok boldoggá tenni, kimozdítani passzív helyzetéből, de nem sikerül…
És akkor szakítottam vele.
Beköltöztem akkori 1 szobás rendelőmbe, -ami egy belső udvarra nézett így közvetlenül sosem sütött be a nap- és fokozatosan elkezdtem a való életben is megengedni magamnak a magányt…és hogy: mit is jelent/jelentett anyám fiának lenni…
2019 december 24-n karácsony szent este egyedül voltam a szobában…
Boroztam, ültem a szőnyegen és elkezdtem írni egy levelet anyámnak.
Kézzel, papírra.
Írtam a sorokat, először csaknem “érzelem-mentesen” (ahogy apámtól “tanultam”). De egyszer csak leírtam egy mondatot:
“Anyám, nekem egyetlen pozitív emlékem sincs Veled kapcsolatban 21 éves korom előtt…”
És ez nagyon megütött…mintha átszakadt volna egy sok évtizede szilárdan álló gát…
“Hogy tehetted ezt velem!!!???” És zokogni kezdtem…de annyira, hogy magzati pózba húzódtam össze és olyan szinten fájt a lelkem, a testem, hogy azt hittem szétszakadok…Véletlenül felborítottam a pohár boromat, így elázott az a levél-meg a szőnyeg- amiből ez az egy mondat maradt meg, így annyira dühös lettem, mint soha életemben. De ekkor már nem magamra, hanem életemben először úgy igazán: anyámra…
“Hogy tehetted ezt velem…???” visszhangzott újra és újra lelkemben…hol magzati pózba húzott össze a fájdalom és a zokogás, hol törni-zúzni tudtam volna a pusztító dühtől…
Így telt a karácsonyom…meg az elkövetkezendő hónapok is minden nap…
Új szakaszába lépett a terápiám és az életem is. Lelkem egyre mélyebb rétegeihez fértem hozzá.
Ebben “segített” 3. gyerekem anyja is, mert ahogy kiléptem a kapcsolatból, belőle is kijött a bántalmazó: lekezelő, cinikus, és folyamatosan megalázó lett, -így viselkedik a mai napig is. Pl. sosem köszön, mikor hozom-viszem a gyerekünket- mint ahogy anyám is egyre inkább így kezdett reagálni, ahogy elkezdtem vele is felszámolni minden kapcsolatomat és elvágni minden maradék szálat, ami még hozzá köt.
Eladtam a lakásom és mivel bele akart szólni, hogy mit vehetek abból a pénzből (16 évvel korábban adott pénzt erre), így azt mondtam neki, hogy: “2 választásod van anyám: 1. nem szólsz bele. 2. Visszaadom azt a pénzt, ami anno adtál”. Ő tovább mondta…én meg utaltam neki az összeget…
Felszabadító volt. Mint ahogy az is, hogy amikor könyvelőt váltottam…ugyanis évekig ő könyvelt nekem. (Még hónapokkal később is írt nekem olyan leveleket, hogy: “nem tudom a könyvelőd tudja-e, ezért küldöm…”).
A terápiámban és a magányos estéimen is egyre mélyebbre jutottam. Szinte minden este magzati pózban zokogtam és nem bírtam kiegyenesedni sem…Fájt a lelkem nagyon, de közben egyre inkább éreztem, hogy: “annyira jó, hogy végre hozzáférek ehhez a mélységes fájdalomhoz, szomorúsághoz, magányhoz…”
Egyre világosabbá vált, hogy mi is történt velem valójában…
Eszembe jutott, hogy még 16-17 évesen véletlenül megtaláltam anyám és apám közös naplóját. Egy megsárgult lapú spirálfüzet volt…Elolvastam az egészet, de csak 3 évtizeddel később fogtam fel a benne írtak jelentőségét…
Apám és anyám 16-17 évesen ismerkedett meg. Egy középiskolába jártak. Elsők voltak egymásnak.
Volt, hogy anyám teherbe esett…Ilyenkor elmentek egy orvoshoz, aki adott egy injekciót neki…és nem lett baba…
Ez nem egyszer történt meg (megj: egy családállításon az jött elő, hogy 6-n voltak előttem…Lásd még: József Attila: Hetedik c verse…), hanem többször.
Injekciót akkor is kapott, amikor én akartam jönni.
Csak megmaradtam.
Túléltem.
Ezért házasodtak.
Anyám meg akart mérgezni…el akart pusztítani!
Minden összeállt…ezért nem éreztem, hogy van jogom élni. Ezért éreztem/érzem azt az izmaimban, a csontjaimban, hogy “meg vagyok mérgezve”, hogy minden kajára érzékeny vagyok. Hogy ezért volt már általános iskolás korom óta migrénes fejfájásom…hányásig…
És: Erre épült fel az egész eddigi életem, hogy bizonyítsam, hogy bizonyíttassam a világnak/világgal, hogy: De van jogom élni!
És erről szólt az anyámhoz fűződő kapcsolatom is: fogadj el végre, mondd, hogy akarsz, mondd, hogy akarod, hogy éljek, mondd, hogy jól vagyok úgy, ahogy vagyok, mondd, hogy nem miattam vagy boldogtalan…mondd, hogy szeretsz!
De nem mondta.
Sosem ölelt meg életemben -ezt ő maga is megerősítette- csak egyszer 48 éves koromban, mikor szembesítettem mindazzal, amit tett.
Tagadta az előttem meggyilkolt csecsemőket és nem tudjuk már bizonyítani sem, mert ő az apámmal történt válásukkor elégette ezt a naplót…
Egyet vallott csak be: amikor én már megszülettem, utánam volt egy abortusza, mert nem akartak még olyan hamar testvért.
Így lett a húgom és köztem 7,5 év.
Szóval mikor felidéztem neki, hogy hogyan is bánt velem gyerekként, mennyit vert, hogy beszélt velem, hogy úgy éreztem sosem elérhető, hogy nem játszott velem, hogy max fintorgott, ha viccelődni próbáltam vele…hogy sosem éreztem, hogy fontos vagyok neki…akkor mintha valamit felfogott volna belőle és elsírta magát. Megölelt és csak annyit mondott: “Dehogynem voltál fontos nekem…”.
Akkor és ott már az volt az első gondolatom, hogy: “Ez az ölelés már csak neked fontos, nem nekem. Én már magamat ölelem…”
Később ezt is beláttam, hogy igazat mondott, tényleg fontos voltam neki. De csak addig, amíg használni tudott, mert megfeleltem, amíg hoztam a “jó/okos-fiú szerepet”.
És ez később is megerősítést nyert…
Még néha kommunikáltunk, de már nem mentem hozzá.
Ő egyre jobban bezárult.
Aztán -minő véletlen- stroke-ot kapott. Egy darabig beszélni sem tudott, aztán pár hónap alatt felépült.
Csak 2 momentum, hogy mennyire sikerült a felépülés:
Egyik nap kérdezte, hogy melyik hétvégén van nálam a kislányom. Én megírtam.
Aztán nem jött folytatás, csak a következő héten, amikor láttam a közös képeket: anyám és élettársa fotózkodott a kislányommal.
Az exemnél.
Aki 1,5 km-re lakott tőlem.
Nekem nem szólt, hogy jönnek és nem azért kérdezte, hogy mikor van nálam az unoka, mert hozzám akart jönni, hanem azért, mert véletlenül sem akart akkor jönni, amikor nálam van…
A másik történet a közelmúltból:
Ahogy az írás elején említettem: Kb. 2 éve kérdeztem anyámtól, hogy meglátogathatjuk-e a menyasszonyommal és akkor az volt a válasz, hogy nem kíváncsi rá. (Meg: így persze az esküvőmre sem hívtam meg, mint ahogy apámat sem.)
Aztán tavaly, mikor az exem megismerkedett jelenlegi társával, anyám a Facebook-on gratulált az új pasinak…
Sőt: idén nyáron láttam, hogy mindhárman ott vannak anyámnál: a kislányom, az exem és az új pasi…
Nos, ez az én történetem…
“A származási családját nem választhatja meg az ember” szól a mondás.
Én ezt annyival egészíteném ki, hogy: amíg gyerek, addig nem, de aztán bármikor mondhatunk nemet, ha a családban nincs szeretet, nincs elfogadás. Sőt: a legalapvetőbb tisztelet sincs…
Sok évtized ment el az életemből azzal, hogy megpróbáljam jóvá, jobbá tenni ezt valóban beteg családi rendszert, de nem sikerült…
Már évek óta nem szeretném.
Helyére került minden és mindenki…
Úgy élünk, ahogy mindig is: nem kellettem/kellek anyámnak, így nincs is kapcsolatunk.
Addig is csak azért volt, mert használni akart magának, mert ő sem talált a saját életének értelmet….Aztán meg azért, mert én akartam, hogy jobb legyen.
Azóta megszületett bennem:
Jogom van megválogatni kikkel és milyen kapcsolatban vagyok!
Jogom van nemet mondani minden olyan kapcsolatra, ahol nem tisztelik az alapvető jogaimat!
Jogom van az érzéseim kifejezéséhez…és még sorolhatnám.
JOGOM VAN ÉLNI!
És ehhez már nem kell se anyám se más jóváhagyása!
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
#csiziandras
Fotó: pixabay.com
