Meg lehet szabadulni a gyerekkori traumáktól?
A rövid válaszom az, hogy: nem.
Én azt tapasztaltam/tapasztalom, hogy senki nem tudja felülírni. Se kívülről valaki más, se én magamnak.
Hogy gyógyul mégis?
Hát így 👇
1. észreveszem mi történik bennem
2. az elvárások, javítási szándékok és az önbántás helyett elkezdek kíváncsi lenni arra, hogy mit miért: gondolok, érzek, cselekszem?
3. ezáltal feltárulnak az összefüggések gyermekkorom és a jelen mintái között. Egyre több emlékem jön elő úgy, ahogy volt
4. általában ezen ponton jövök rá, hogy szükségem van egy szakemberre/segítőre mert bár sokat tudok magamról, nem változik érdemben semmi
5. jó esetben eljutok egy olyan segítőhöz, aki nem akarja „megoldani a problémát” sőt: segíteni sem akar megoldani a problémát, hiszen én nem vagyok problémás/probléma „csak” valami fogva tart, lehúz, bezár, félelmet kelt. Így nem az lesz a kérdés, hogy „hogyan lehetnék jobb(an), hanem, hogy „mi az ami megakadályoz abban, hogy önmagam/jobban legyek„?
6. a segítő úgy van jelen a folyamatban, mint ahogy a szüleimnek kellett volna: kíváncsi rám és segít megérteni önmagam, és a világot. Erre nem azért van szükség, mert „nem vagyok elég okos”, hanem mert nincs tapasztalatom/mintám arra „zsigeri szinten”, hogy milyen az, ha valaki érdek és hátsó szándék nélkül van velem! Enélkül csak ismeretem lehet a dolgokról, tapasztalatom nem!
7. ez a tapasztalat lehet az, ami fokozatosan beépül az életembe, sajátommá válik, én is egyre inkább így kezdek bánni magammal (úgy is fogalmazhatnánk, hogy: az addigi nem adaptív szülői mintám elkezd felülíródni egy adaptív mintával)
8. a folyamatban eljuthatok -nem célként kitűzve, hanem a folyamat eredményeként- egy olyan pontra, aminél úgy érzem: nincs megoldása. Az abszolút félelem a megsemmisüléstől, az abszolút magány, a „nincs segítség”, a „nincs remény” szintjére. Itt fontos tudni, hogy ez egy olyan „vég-pont”, amihez nem lehet kapcsolódni, hiszen ez pont annak az emléke, hogy NINCS kapcsolat, NINCS segítség, NINCS remény, itt és most mindennek vége…Ebbe az állapotba csak bezuhanni tudunk, egyé válni vele, de kapcsolódni nem! Így nincs más lehetőségünk, mint: alázattal kibírni, hogy: ez van, nincs mit tenni! Aztán csak elmúlik, ha nem erőltetem, hogy elmúljon…
9. A terápia „záró mondata” az lehet szimbolikusan megfogalmazva magamnak:
„Tudom kicsim, hogy min mentél keresztül, megértettelek, átérzem! Én soha többé nem hagylak magadra, történjen bármi! És ha soha nem gyógyulsz meg, én akkor is Veled maradok, vállallak, így ahogy vagy!”
#csiziandras
