Vélemény a Szeretetnyelvek kapcsán
Gary Chapman írt az un. szeretetnyelvekről. Szerinte mindenkinek van egy elsődleges és egy másodlagos szeretetnyelve az 5-ből:
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékozás
4. szívességek
5. testi érintés
amelyek mélyebben hatnak rá a többinél. Ezért fontosnak tartja, hogy egy párkapcsolatban megismerjük a másikét és „azon a nyelven beszéljünk hozzá”, ahogy ő szereti. Ellenkező esetben hiába érezzük mi, hogy szeretjük a másikat, ha az neki nem úgy jó, ahogy mi kifejezzük.
Nos, én úgy gondolom, hogy ugyan valóban fontos látni, tudni, megfogalmazni, hogy -megfigyelések alapján- az emberek milyen módon fejezik ki a szeretetüket, de ezt csak abból a szempontból érdemes, hogy észrevegyük magunkban, vagy a partnerünkben, hogy melyik nem működik/okoz kellemetlenséget! Ugyanis szerintem, ha nincs elakadás, feldolgozatlan trauma a háttérben, akkor mind az 5 módon ki tudjuk/akarjuk fejezni a szeretetünket a másiknak, és mind az 5 módon fogadni is tudjuk.
Ha valamelyik nem működik, annak inkább jelzés értéke van, amire a válasz nem az, amit Chapman javasol, hogy ismerjük meg és alkalmazkodjunk hozzá, hanem: legyünk kíváncsiak arra, hogy miért nem működik/működik túl az adott megnyilvánulási forma?
Sőt: az a hozzáállás, hogy valaki valamelyik módon nem tudja adni/fogadni a szeretetet, megismerve Chapman elméletét, könnyen átmehet hibáztatásba, hiszen látszólag „csak” meg kéne tanulnia, oda kéne figyelnie, és ha nem megy, akkor a partner feljogosítva érezheti magát, hogy leértékelje, okolja, netán bántsa érte…
Pedig gondoljunk csak bele: nem egy olyan kliensem volt/van, aki arról számolt be, hogy nem szereti, ha a párja sokat simogatja, ölelgeti. Van, aki a szexet is úgy éli meg, hogy: „csak legyünk túl rajta hamar…”.
Ezek mögött -kivétel nélkül mindig- kiderült, hogy abúzus volt. (Megj: az abúzus nem mindig jelent szexuális erőszakot, de határátlépést, visszaélést igen). Pl. „láttam apám szemében a vágyat, és bár nem bántott, rettegtem tőle…”, „5 éves koromban egyszer apám fürdetett és úgy nyúlt a lábam közé…”, „kis kamaszként éjszaka kimentem wc-re és láttam, hogy apa p.edofil p.ornót néz…” és még sorolhatnám a borzalmakat.
Ilyen esetekben bárki beszélhet a szeretetnyelvek az érintés fontosságáról, NEM fog működni!
Sőt: egy ilyen durván traumatizált nő -pláne, ha nem is emlékszik arra, hogy mi történt vele, mert az agya letiltja a túlélés érdekében- nagyon könnyen kap negatív bélyegeket mondván: „milyen nő már az ilyen, aki nem szereti, ha simogatják”, vagy „jégkirálynő” stb.
De vannak olyan esetek is, amikor valaki gyerekként nem kapott ajándékokat, vagy ha kapott is, csak „letudták” valamivel és sosem kérdezték meg mit szeretne valójában. Neki nem fog működni az ajándékozás, mint kifejezési forma.
Vagy akire sosem hangolódott rá a szülője, hanem neki kellett rá hangolódnia, vigasztalnia, helyette felnőttnek lennie. Ő nagy valószínűséggel nem fogja tudni fogadni a figyelmességet, sőt szégyelli magát, mert nincs róla tapasztalata, hogy milyen az, ha valaki figyel rá, szívességet tesz neki.
Szóval: ne tanuljuk meg a hiányzó szeretetnyelvet és ne is alkalmazkodjunk, hanem legyünk kíváncsiak magunkra, a másikra, hogy miért nem működik, vagy működik túl a másik pótlására egy adott megnyilvánulási forma. És kérjünk segítséget a feldolgozáshoz, mert -könnyen belátható- ezek a nagyon mélyen, a háttérben megbújó sebek nagyon nehezen gyógyulnak.
