A kép sokatmondó, de becsapós is.
Mert az a bizonyos „belső gyermek” sosem mosolyog az első találkozáskor!
Sőt: iszonyatosan dühös, sokszor pusztító módon, iszonyatosan fél, retteg, valami borzalomtól. Remény-vesztett és nem utolsó sorban: bizalmatlan!
Úgyhogy ne legyenek illúzióink: NEM lehet vele „jópofizni”, se előcsalogatni a „napfényre”, se ölelgetni, dumálni neki a „fenti világ szépségeiről”, vigasztalni, hogy „minden rendben lesz”. Neki ez mind: „csak duma”!
Csak egy dolog működik, az őszinte jelenlét (ha eljutottunk idáig!?…) pl. így:
„Már tudom, átérzem min mentél keresztül kicsim! Eddig túl akartam élni, de mostmár megélem mi van benned! Teljesen jogos a dühöd, a fájdalmad, a magány-érzésed, a bizalmatlanságod! Hiszen nem csak a szüleid, én is hányszor hagytalak magadra, nem védtelek meg, hányszor vártam tőled „felnőtt viselkedést”. Sőt: meg is akartam tőled szabadulni!
Eztán viszont soha többet nem hagyom, hogy bárki bántson, megalázzon, piszkáljon, mindig megvédelek!
Soha többet nem hagylak magadra, soha többet nem várok el tőled semmit! Még azt sem, hogy meggyógyulj!
A létezésed okán szeretlek!
Akkor is, ha Te nem szeretsz engem…!”
